30-40 km-enként ellenőrzőpontok, kb. 15-20 darab volt, s mindenhol 2ezer lett volna a tarifa. Olyan természetesen tudjak mondani, hogy ők most azért vannak, hogy fizessek:
"DÜ MÍL, DÜ MÍL" aztán mikor tettetem magam, hogy nem értem, össze tudják szedni minden angol tudásukat, hogy elmagyarázzák: PAY! CAFFETERIA FOR US! TWO TOUSAND!
"FOHMALITÉ, FOHMALITÉ!" - nem tudom ez a szó mit jelent, de mikor meghallom ez rosszat jelent... –persze, fohmalité az öreganyád!!! -mondom magamban. Közben meg tettetem az értetlent -hogy szakadna rátok az a putri kunyhótok az összes beszedett pénzetekkel együtt!!!
Aztán, mikor már kezd kínossá válni a szituáció, túl vagyunk azon, hogy elmagyarázzák, hogy pénzt akarnak (végtelenségig nem lehet tettetni, hogy nem érted, mert Afrikában ez nem rázza le az embereket, hanem inkább még erélyesebben kezdenek magyarázni), én is próbáltam elmagyarázni elég kevés sikerrel, hogy nincs pénzem, a patthelyzet beállta után kell bevetni a misszionárius dolgot. Azt vettem észre, hogy attól függetlenül, hogy tisztelik-e a misszionáriusokat, vagy sem, lenyugtatja őket, mert nem érzik úgy, hogy vesztesként jöttek volna ki a szituációból.
Végül 1 kivételével (500-ra alkudtam le) nem fizettem sehol. Itt azt mondták, hogy nem érdekel, a misszionáriusoknak is fizetni kell, meg is mutatták az A2-es méretű nagy könyvüket, amibe minden erre járót szépen felírnak, hogy 3 nappal ezelőtt nézzem csak meg, itt járt egy misszionárius, és ő is fizetett. Azt mondjuk nem írták fel, hogy mennyit fizetett, csak a személyes adatokat vezetik elég precízen, szépen vonalzóval berublikázva a füzetet. Ez a füzetezés elég elterjedt módszer nem csak Afrikában, de még Ázsiában is, leginkább a diktatórikus országokban. Nem tudom, történt-e meg már valahol, hogy az unalmukban való olvasgatást leszámítva, visszanézte volna bárki is a beírásokat. Sebaj, építsük csak a füzet alapú adatbázisokat!

Az egész út során a félóránkénti alkudozás volt a legmegterhelőbb. Mindig újra és újra eljátszani az egészet. De messze van ez a főváros…